A mai bejegyzésemben első királyunkról, Istvánról emlékezem. Csak egy verssel, mert félek, hogy butaságot írnék, összeollóznia netről pedig nem szeretnék.... Itt a vers, amit a balassagyarmati Szalézi templom kórusában énekeltem olyan nagy szeretettel a szoprán és a mezzo szólamot... egészen addig, amíg el nem mutált a hangom (most hasonlatos egy kappanéhoz).
Tehát fogadjátok szeretettel. Ilyenkor elönt a büszkeség, hogy ide születtem, magyarnak. Mivel a családfámat még nem sikerült felkutatni, ki tudja milyen vér csörgedezik bennem. Az a lényeg, a szövet annál erősebb minél többfajta szál erősíti, a Kárpát-medence is ilyen a soknemzetiségű-sokvallású lakosság kovácsolta ilyen erőssé...ilyen magyarrá.
Szent István királyhoz
|
|
- Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga!
- Ki voltál valaha országunk istápja!
- Hol vagy István király? Téged magyar kíván,
- Gyászos öltözetben teelőtted sírván.
- Rólad emlékezvén csordúlnak könnyei,
- Búval harmatoznak szomorú mezei.
- Lankadnak szüntelen vitézlő karjai,
- Nem szünnek iszonyú sírástól szemei.
- Virágos kert vala híres Pannónia,
- Mely kertet öntözé híven Szűz Mária.
- Kertésze e kertnek István király vala:
- Behomályosodott örvendetes napja.
- Előtted könyörgünk, bús magyar fiaid,
- Hozzád fohászkodunk árva maradékid.
- Tekints, István király szomorú hazádra,
- Fordítsd szemeidet régi országodra.
- Reménységünk vagyon benned s Máriában,
- Mint magyar hazánknak hív királynéjában.
- Még éltedben minket ennek ajánlottál,
- És szent koronáddal együtt feláldoztál.
Névtelen (16. sz.)
|
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése